Az elmebajnak van egy egészen különleges válfaja. Túlzott külső trauma esetén az értelem mintegy magába zárkózik, saját téveszméi közé, védekezésül a teljes összeomlástól. Minden kapu bezárul a külvilág felé, meg nem érinthető és meg nem szólítható az ember. Nincs többé valóság, csak valóságkép.
Korunkban, a válságok egymásra halmozódása következtében, mintha tömegesen jelentkezne ez a zavarodottság. Ha csak az ökológiai válságot vennénk górcső alá, már abból is nyilvánvaló lenne, hogy az emberiség kezéből kicsúszott az irányítás. Az ember azonban ösztönösen védekezik, ha úgy érzi, kicsúszik a talaj a lába alól. Valamilyen elfogadható megoldásnak lennie kell. Kollektív felelősséget nem lehet vállalni, hiszen az ellentmondana a bűnbakkeresés védekező mechanizmusának. Tehát marad az elzárkózás a kegyetlen valóság elől , majd egy egyszerűsített valóságkép alkotása, ahol a megoldás is pofonegyszerű. Példának okáért az ökokatasztrófát vagy tagadjuk le teljesen, vagy tegyünk érte felelőssé pusztán néhány embert, akiknek a kiiktatása után aztán minden majd szépen helyreáll. Észérveket ez ellen felhozni teljesen felesleges, hiszen a téveszme saját belső logikával rendelkezik, amelynek szabályszerűségei nem követik a tulajdonképpeni logika szabályait. Itt mindig minden eszme igazolást nyer, hiszen az egész hit kérdése, nem tudásé. Nagyvonalúan átsiklik az esetleges ellentmondások felett. Konspiránsok vannak minden bokorban.
A meggyőzés tehát lehetetlen, az esetleges felszólalót jó esetben megtévesztett ostobának, rosszabb esetben hazugnak tartják. A tragikus az, hogy ilyenkor az ember végérvényesen elvágja magát bármilyen valódi megoldásnak még a lehetőségétől is. A kérdés az, hogy létezik-e az a pont, hogy a valóság annyira könyörtelenné válik, hogy áttörve a téveszme védvonalán, azt darabokra töri. Az pedig még nagyobb kérdés, hogy az amúgy is önvédelemre berendezkedett elme nem bomlik-e meg végleg akkor, amikor otthonos pszeudo-realitása összeomlik. Kijózanodás vagy tömeges őrület a két lehetőség.
