Donald Trump elnök újraválasztása ill. beiktatása sokak szerint újabb mérföldkő a világpolitikában. Ha azonban a nemzetközi irányt nézzük, akkor inkább úgy tűnik, hogy az USA is beállt a sorba. Egy olyan sorba, amelynek sem az elejét, sem a végét nem látni. Mert a manapság populistának nevezett vezető-típus mindig is jelen volt a történelem során és valószínűleg mindaddig jelen is lesz, amíg erre a tömegeknek igénye van. Azt azonban elismerhetjük, hogy az információs forradalomnak köszönhetően egy történelmi precedens nélküli formájában találkozhatunk most vele.
Az információ-fogyasztás a könyvnyomtatás és a sajtó megjelenése előtt egy szűk elit kiváltsága volt. Aztán eljutott ugyan a széles közönséghez, azonban a legtöbb ember egyszerűen túl távolinak érezte a világ eseményeit ahhoz, hogy érdemben foglalkozzon vele. Ma azonban, a világhálónak és a zsebszámítógépnek (értsd: okostelefon) hála, már felkeléstől lefekvésig információáradatban élünk. Egész világunk testközelbe került, ami a bolygó másik felén történik, arról csaknem azonnal értesülünk, hozzászólunk, véleményt alkotunk, úgy, mintha csak a szomszédban történt volna. Pozitív aspektusában ez azt is jelenthetné, hogy az emberek hozzáállásában valamiféle globális tudatosság és felelősség alakul ki. Azonban sokkal inkább úgy tűnik, hogy egyfajta globális okoskodás nyer egyre nagyobb teret. Bárki bármit mondhat, következmények és felelősség nélkül. Igény pedig van mindenre, főleg valami egészen különlegesre.
A valamilyen titokba való beavatottság érzése a végletekig képes felnagyítani az embernek önmaga fontosságába vetett hitét. Fontos vagyok, mert én már tudom, amit a nagy többség még nem. Abba a kényelmetlen részletbe már valahogy nem gondolunk bele, hogy ezek a „titkok“ bárki számára elérhetően keringenek a világhálón. S ráadásul annyi van belőlük, gyakran egymásnak is ellentmondóan, hogy ember legyen a talpán, aki mind észben tudja tartani. Puszta logikával felfejthető lenne az egész, hiszen ezer sebből vérzik, de ott, ahol az ember önnön fontosságát félti, észérveknek nincs helyük. Ott hatalmi harc van és minden vita óhatatlanul személyeskedésbe torkollik. Mi sem egyszerűbb, mint egy ilyen talajon meggyökereztetni egy olyan politikai rendszert, amely a kiválasztottságra és a beavatottságra épít.
Korunk populista vezetői szeretnek nagyszabású, de a valóságalapot teljesen nélkülöző frázisokat durrogtatni. Vagy olyanokat, melyeknek valódi jelentőségük nincs, viszont könnyen kivitelezhetőek. Fő a tálalás. Van-e valamilyen jelentősége, hogy az Atlanti-óceán egyik öblét mexikóinak vagy amerikainak nevezzük? Ha az USA-ban ezentúl másként nevezik, legfeljebb úgy járnak, mint az angolok a La Manche-csatornával, hogy ők nevezik egyféleképpen és a világ fennmaradó része másféleképp. Ráadásul az Amerikai-öböl elnevezés nem is utal közvetlenül az Egyesült Államokra, hiszen a név egy egész kontinenst takar. Miért érdemes hát foglalkozni ezzel? Nem érdemes, de kifizetődő, ha azt akarjuk megmutatni és kommunikálni, hogy lám, mi ezt is megtehetjük. Mintha csak azzal dicsekednénk, hogy le tudunk csapni egy legyet. Éppen ilyen súlyúak a Grönlanddal és Kanadával kapcsolatos kijelentések is. Hírverésnek jó, egyébre sem, de nincs is egyébre szükség ott, ahol csupán az a lényeges, hogy folyamatosan tudatosítsuk, legfőképpen önmagunknak, hogy mennyire erősek és fontosak és kivételesek vagyunk.
A közéleti bohóckodásnak azonban vannak kategóriái. Van, amin jót lehet kacagni, és van, amitől meg lehet ijedni. Minden attól függ, hogy milyen valós hatalom áll a delikvens mögött. Amíg ez a hatalom csekély, az illető csak egy pojáca. Ha a hatalom jelentős, akkor is pojáca, de a veszélyes fajtából.