Donald Trump elnök újraválasztása ill. beiktatása sokak szerint újabb mérföldkő a világpolitikában. Ha azonban a nemzetközi irányt nézzük, akkor inkább úgy tűnik, hogy az USA is beállt a sorba. Egy olyan sorba, amelynek sem az elejét, sem a végét nem látni. Mert a manapság populistának nevezett vezető-típus mindig is jelen volt a történelem során és valószínűleg mindaddig jelen is lesz, amíg erre a tömegeknek igénye van. Azt azonban elismerhetjük, hogy az információs forradalomnak köszönhetően egy történelmi precedens nélküli formájában találkozhatunk most vele.

Az információ-fogyasztás a könyvnyomtatás és a sajtó megjelenése előtt egy szűk elit kiváltsága volt. Aztán eljutott ugyan a széles közönséghez, azonban a legtöbb ember egyszerűen túl távolinak érezte a világ eseményeit ahhoz, hogy érdemben foglalkozzon vele. Ma azonban, a világhálónak és a zsebszámítógépnek (értsd: okostelefon) hála, már felkeléstől lefekvésig információáradatban élünk. Egész világunk testközelbe került, ami a bolygó másik felén történik, arról csaknem azonnal értesülünk, hozzászólunk, véleményt alkotunk, úgy, mintha csak a szomszédban történt volna. Pozitív aspektusában ez azt is jelenthetné, hogy az emberek hozzáállásában valamiféle globális tudatosság és felelősség alakul ki. Azonban sokkal inkább úgy tűnik, hogy egyfajta globális okoskodás nyer egyre nagyobb teret. Bárki bármit mondhat, következmények és felelősség nélkül. Igény pedig van mindenre, főleg valami egészen különlegesre.

A valamilyen titokba való beavatottság érzése a végletekig képes felnagyítani az embernek önmaga fontosságába vetett hitét. Fontos vagyok, mert én már tudom, amit a nagy többség még nem. Abba a kényelmetlen részletbe már valahogy nem gondolunk bele, hogy ezek a „titkok“ bárki számára elérhetően keringenek a világhálón. S ráadásul annyi van belőlük, gyakran egymásnak is ellentmondóan, hogy ember legyen a talpán, aki mind észben tudja tartani. Puszta logikával felfejthető lenne az egész, hiszen ezer sebből vérzik, de ott, ahol az ember önnön fontosságát félti, észérveknek nincs helyük. Ott hatalmi harc van és minden vita óhatatlanul személyeskedésbe torkollik. Mi sem egyszerűbb, mint egy ilyen talajon meggyökereztetni egy olyan politikai rendszert, amely a kiválasztottságra és a beavatottságra épít.

Korunk populista vezetői szeretnek nagyszabású, de a valóságalapot teljesen nélkülöző frázisokat durrogtatni. Vagy olyanokat, melyeknek valódi jelentőségük nincs, viszont könnyen kivitelezhetőek. Fő a tálalás. Van-e valamilyen jelentősége, hogy az Atlanti-óceán egyik öblét mexikóinak vagy amerikainak nevezzük? Ha az USA-ban ezentúl másként nevezik, legfeljebb úgy járnak, mint az angolok a La Manche-csatornával, hogy ők nevezik egyféleképpen és a világ fennmaradó része másféleképp. Ráadásul az Amerikai-öböl elnevezés nem is utal közvetlenül az Egyesült Államokra, hiszen a név egy egész kontinenst takar. Miért érdemes hát foglalkozni ezzel? Nem érdemes, de kifizetődő, ha azt akarjuk megmutatni és kommunikálni, hogy lám, mi ezt is megtehetjük. Mintha csak azzal dicsekednénk, hogy le tudunk csapni egy legyet. Éppen ilyen súlyúak a Grönlanddal és Kanadával kapcsolatos kijelentések is. Hírverésnek jó, egyébre sem, de nincs is egyébre szükség ott, ahol csupán az a lényeges, hogy folyamatosan tudatosítsuk, legfőképpen önmagunknak, hogy mennyire erősek és fontosak és kivételesek vagyunk.

A közéleti bohóckodásnak azonban vannak kategóriái. Van, amin jót lehet kacagni, és van, amitől meg lehet ijedni. Minden attól függ, hogy milyen valós hatalom áll a delikvens mögött. Amíg ez a hatalom csekély, az illető csak egy pojáca. Ha a hatalom jelentős, akkor is pojáca, de a veszélyes fajtából.

Az elmebajnak van egy egészen különleges válfaja. Túlzott külső trauma esetén az értelem mintegy magába zárkózik, saját téveszméi közé, védekezésül a teljes összeomlástól. Minden kapu bezárul a külvilág felé, meg nem érinthető és meg nem szólítható az ember. Nincs többé valóság, csak valóságkép.

            Korunkban, a válságok egymásra halmozódása következtében, mintha tömegesen jelentkezne ez a zavarodottság. Ha csak az ökológiai válságot vennénk górcső alá, már abból is nyilvánvaló lenne, hogy az emberiség kezéből kicsúszott az irányítás. Az ember azonban ösztönösen védekezik, ha úgy érzi, kicsúszik a talaj a lába alól. Valamilyen elfogadható megoldásnak lennie kell. Kollektív felelősséget nem lehet vállalni, hiszen az ellentmondana a bűnbakkeresés védekező mechanizmusának. Tehát marad az elzárkózás a kegyetlen valóság elől , majd egy egyszerűsített valóságkép alkotása, ahol a megoldás is pofonegyszerű. Példának okáért az ökokatasztrófát vagy tagadjuk le teljesen, vagy tegyünk érte felelőssé pusztán néhány embert, akiknek a kiiktatása után aztán minden majd szépen helyreáll. Észérveket ez ellen felhozni teljesen felesleges, hiszen a téveszme saját belső logikával rendelkezik, amelynek szabályszerűségei nem követik a tulajdonképpeni logika szabályait. Itt mindig minden eszme igazolást nyer, hiszen az egész hit kérdése, nem tudásé. Nagyvonalúan átsiklik az esetleges ellentmondások felett. Konspiránsok vannak minden bokorban.

            A meggyőzés tehát lehetetlen, az esetleges felszólalót jó esetben megtévesztett ostobának, rosszabb esetben hazugnak tartják. A tragikus az, hogy ilyenkor az ember végérvényesen elvágja magát bármilyen valódi megoldásnak még a lehetőségétől is. A kérdés az, hogy létezik-e az a pont, hogy a valóság annyira könyörtelenné válik, hogy áttörve a téveszme védvonalán, azt darabokra töri. Az pedig még nagyobb kérdés, hogy az amúgy is önvédelemre berendezkedett elme nem bomlik-e meg végleg akkor, amikor otthonos pszeudo-realitása összeomlik. Kijózanodás vagy tömeges őrület a két lehetőség.

Régi eszme a politika és a vallás szétválasztása, nem is csodálkozhatunk rajta, ha végignézzük, milyen kimérák születtek ezeknek házasságából a történelem során. A kísérlet dicséretes, csak éppen hamvában holt próbálkozás. Mert ugyan az intézményes vallást lehet korlátok közé szorítani, az ember vallásos érzületét már annál kevésbé. A vallásos érzület olyasmi, ami akkor is működik az emberben, ha ehhez az éppen aktuális egyház nem tud hozzáférni. De ha így van, mi történik akkor a meg nem élt késztetéssel? Utat keres magának, hogy megnyilvánulhasson.

 A közösséget összetartó legnagyobb erő éppen a közös hit valamiben. Ez gyakorlatilag lehet bármi, fő, hogy mindenki egyformán higgyen benne. A kommunizmusban is hinni kellett, minden ateista ideológiája ellenére, az emberben lévő hitre, a vallásos érzületre kellett alapoznia. Ha tehát hinni így is, úgy is kell, akkor már csak az a kérdés marad, hogy miben is hiszünk. 

A zsidó-keresztény kulturális hagyományban nevelkedett ember tudatalattijában különösen él a szabadító kultusza. Valaki, aki majd eljön, és megoldja az összes problémánkat, nekünk csak követni kell. Különben elég kényelmes helyzet az egyénnek, ezenfelül a politikai kihasználhatósága ennek a lélektani állapotnak valóságos aranybányává teszi azt. 

Bizonytalan időkben hamar akadnak, akik magukra öltik a hőn áhított szabadító szerepét. A paletta elég színes, ha az egyéniségüket nézzük. Vannak itt demagógok, fanatikusok éppúgy, mint számító opportunisták és reálpolitikusok, sőt, néha még alapvetően jó szándékú és intelligens alakok is. Egyvalami azonban közös bennük, hogy mindnyájan meg vannak győződve saját kizárólagos alkalmasságukról. És állhatatosan építik saját személyi kultuszukat. 

És soha nem hajlandóak megválni a már megszerzett hatalomtól.

Soha.

A hatalomra való alkalmasság egyik ismérve, hogy az ember dolga végeztével meg is tud válni tőle. Át kell adni és át kell tudni adni a stafétát.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az önjelölt krisztusok csupán rákényszerítik akaratukat az emberekre. Sokkal inkább egy társadalmi igényt elégítenek ki. Könnyebb hinni a messiásnak, hogy majd elvezet minket az ígéret földjére, mint magunknak látni munkához, könnyebb hallgatni az ő kinyilatkoztatását (mert az ilyennek sosem véleménye van, ő mindig kinyilatkoztat), mint saját belső morális iránytűnkre hallgatni, könnyebb hinni benne, mint magunkban, külön-külön és együtt.

Persze ilyen esetben a demokrácia is megéri a pénzét, végül is, Hitler is egy német köztársaság kancellárjaként kezdte meg a hatalomgyakorlást. Ma már, a XXI. században gyerekesnek és barbárnak hatnak a múlt századi módszerek. Ma már sokkal kifinomultabb minden, egyszersmind aljasabb. Legalábbis Európában és Észak-Amerikában. Régen kényszerből tapsoltak az elnyomónak, ma ugyanezt megteszik jószántukból.

A dolog előbb-utóbb biztosan kifújja magát. Aztán, ha van rá igény, felbukkan újra. Egészen addig, míg végleg le nem mondunk önjelölt ál-krisztusok követéséről.

Mindenki legnagyobb döbbenetére....

Így is lehetne kezdeni, már csak a formaság kedvéért is, de vajon tényleg ennyire meglepő ez a dolog?

Szélsőjobbos jelölt csaknem Románia elnöke lesz. Figyelve a nemzetközi trendeket, ez nem is annyira meglepő. A meglepő az, ahogyan ez megtörtént. Mármint, hogy jelöltünknek nem is kellett különösebb erőfeszítést tennie, hogy idáig eljusson. De még ez sem annyira meglepő, ha végignézzük az elmúlt harmincöt év romániai politikájának történetét. A statisztika beszédes. A kilencvenes évek elején a választási részvétel hetven százalék feletti volt. Azóta folyamatos csökkenő tendenciát mutat. Vagyis az emberek egyre inkább elvesztették a bizalmukat az országot irányító politikai elit irányába. Hallgatólagos közmegegyezéssé vált, hogy a politikával nem is igazán érdemes foglalkozni, úgyis az van, amit az elit akar. Akik Klaus Johannis megválasztása után változást reméltek, azoknak csalódniuk kellett. Az első mandátuma még eldöcögött úgy-ahogy, de a másodikban olyan szintű nemtörődömséget és arroganciát produkált, hogy nemcsak önmagának, de pártjának is ártott vele. Persze ez az ő szempontjából érthető, hiszen újabb mandátuma neki úgysem lehet, elnökségével elérte politikai karrierje csúcsát, maga az ország és a polgárok pedig valószínűleg soha nem is érdekelték. 

Calin Georgescu nem egy okos ember. Nem különösebben művelt és nem is karizmatikus. Igazából még színésznek is harmadrangú, azzal, ahogyan eljátssza a nemzetet megváltó messianisztikus vezér szerepét. De az elmúlt harmincöt év politikai szemetétől megcsömörlött embereknek még így is jó. Sokan kigúnyolják, mert innen-onnan összeszedett maszlaggal eteti a népet, azokat pedig, akik ezt be is veszik, egész egyszerűen ostobának titulálják. Pedig ne essünk tévedésbe, intelligens emberek is támogatják. Az igazság az, hogy teljesen mindegy, mit mond vagy mit ígér, ha az már merőben különbözik attól, amiket eddig hallottunk a vezetőinktől. Mert sajnos sokan jutottak oda, hogy már mindegy mi történik, csak történjen végre valami. 

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ezzel a dologgal látszólag már nem is érdemes foglalkozni, hiszen a választási eredményeket érvénytelenítették és minden bizonnyal a jelenlegi vezetés azon lesz, hogy a következő választásra az Alkotmánybíróság megtiltsa Georgescu-nak a jelöltséget. Mert, ugyebár, egy ilyen ember nem lehet államelnök. Ezzel persze valószínűleg minden demokratikus érzelmű ember egyetért, csakhogy éppen a demokrácia megcsúfolása a polgárok véleményének figyelembe nem vétele, azoknak taknyos kölyökként való sarokba állítása, mondván, úgysem értetek ti ehhez. 

Igaz, hogy az emberek manipulálva voltak. De melyik párt nem ugyanezt csinálja egy kampány során?

Igaz, hogy funkcionális analfabéták is sokan vannak, akik emiatt veszik be a Georgescu-féle maszlagot. De akkor hol késik az oktatás teljes körű átszervezése, amelyik felszámolná ezt a fajta analfabetizmust?

Igaz, hogy sokan skandálnak agresszív, demokrácia-ellenes, szélsőjobbos jelszavakat. De vajon a felgyűlt frusztráció és feszültség, amelyik ilyesmiben csapódik ki, nem-e a jelenlegi elit közönyének és arroganciájának köszönhető?

Ne essünk tévedésbe, azoknak, akik most a polcon vannak, Lasconi asszony sem lett volna jó alternatíva. Ő túl liberális volt. Az új pártszövetség már tárgyal is egy közös jelölt indításáról. Szóval a hölgyet akár el is felejthetjük. Változás mindenképp lett volna és a nép joga volt, hogy eldöntse, merre kíván változtatni. Két szélsőség volt, de a válaszutak már csak ilyenek. Némi iróniával és lesarkítva azt is mondhatnánk, választhattunk volna a kaszárnya és a bordély között. Mindkettő más lett volna, mint ami most van. De szóltak, hogy rosszul választunk, különben is, ez nem étterem, ahol mi rendelünk, azt együk csak meg szépen, amit elébünk tesznek, ők jobban tudják, mi nekünk a jó. Talán tényleg jobban tudják. De ez akkor is a demokrácia arculcsapása.

Unos-untalan hallhatjuk egyes körökből, hogy védjük meg a hagyományos családot. Apa, anya, gyerekek. Milyen szép eszme, milyen magasztos cél. A keresztény erkölcsök hős védelmezői harcba szállnak a förtelmes meleg-ragály ellen. Hiszen ezek alapjaiban fenyegetik a hagyományos családmodellt, aminek eddig fennen ragyogott ékes csillaga.

Vagy mégsem?

Mert végignézve a válási statisztikákon, hallva a sok családon belüli erőszakról, látva a sok diszharmonikus, érzelmileg instabil, lelkileg sérült gyereket, talán nem egészen alaptalan a sejtés, hogy egy ideje már kissé sántít ez a bizonyos hagyományos család. Persze ideálokat lehet gyártani, ahogy mindig is tettük, de manapság tíz családból jó ha egy megfelel ennek az ideálnak. És az sem teljesen, bár ezzel még nem is lenne probléma, hiszen a valóságnak rossz szokása, hogy amúgy sem igazodik mindig az ideálokhoz.

Amikor minden válságban van, miért éppen a család maradna ki ebből a válságból? Konfuciusz szerint az államot alkotó legkisebb egység a család. A romlás mindig itt kezdődik. Ha a család megromlik, megromlik az egész közösség. Az pedig már régen megromlott. Sokféle családmodell létezett már a történelem során, attól függően, hogy milyen kulturális hátterük volt. Poligámia, poliandria, monogámia, próbaházasság, stb. Mindegyiknek megvolt a maga működő korszaka, egészen addig, míg a kulturális miliő, amiben léteztek, nem vált puszta formasággá. Ám abban a pillanatban, ahogy ez bekövetkezett, az egész mintha egy belső rothadásnak indult volna. Valami hasonlót élünk ma.

Nem a melegházasságtól kell félteni a hagyományos családot, hanem önmagától. Attól, hogy önmagát annyira magától értetődőnek veszi, hogy a végén belefullad saját nemtörődömségébe. Szóval jogosan fel lehet tenni a kérdést a keresztényi értékek keresztes vitézeinek, mégis hol van az a család, amit ők annyira védelmeznek?