Régi eszme a politika és a vallás szétválasztása, nem is csodálkozhatunk rajta, ha végignézzük, milyen kimérák születtek ezeknek házasságából a történelem során. A kísérlet dicséretes, csak éppen hamvában holt próbálkozás. Mert ugyan az intézményes vallást lehet korlátok közé szorítani, az ember vallásos érzületét már annál kevésbé. A vallásos érzület olyasmi, ami akkor is működik az emberben, ha ehhez az éppen aktuális egyház nem tud hozzáférni. De ha így van, mi történik akkor a meg nem élt késztetéssel? Utat keres magának, hogy megnyilvánulhasson.

 A közösséget összetartó legnagyobb erő éppen a közös hit valamiben. Ez gyakorlatilag lehet bármi, fő, hogy mindenki egyformán higgyen benne. A kommunizmusban is hinni kellett, minden ateista ideológiája ellenére, az emberben lévő hitre, a vallásos érzületre kellett alapoznia. Ha tehát hinni így is, úgy is kell, akkor már csak az a kérdés marad, hogy miben is hiszünk. 

A zsidó-keresztény kulturális hagyományban nevelkedett ember tudatalattijában különösen él a szabadító kultusza. Valaki, aki majd eljön, és megoldja az összes problémánkat, nekünk csak követni kell. Különben elég kényelmes helyzet az egyénnek, ezenfelül a politikai kihasználhatósága ennek a lélektani állapotnak valóságos aranybányává teszi azt. 

Bizonytalan időkben hamar akadnak, akik magukra öltik a hőn áhított szabadító szerepét. A paletta elég színes, ha az egyéniségüket nézzük. Vannak itt demagógok, fanatikusok éppúgy, mint számító opportunisták és reálpolitikusok, sőt, néha még alapvetően jó szándékú és intelligens alakok is. Egyvalami azonban közös bennük, hogy mindnyájan meg vannak győződve saját kizárólagos alkalmasságukról. És állhatatosan építik saját személyi kultuszukat. 

És soha nem hajlandóak megválni a már megszerzett hatalomtól.

Soha.

A hatalomra való alkalmasság egyik ismérve, hogy az ember dolga végeztével meg is tud válni tőle. Át kell adni és át kell tudni adni a stafétát.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az önjelölt krisztusok csupán rákényszerítik akaratukat az emberekre. Sokkal inkább egy társadalmi igényt elégítenek ki. Könnyebb hinni a messiásnak, hogy majd elvezet minket az ígéret földjére, mint magunknak látni munkához, könnyebb hallgatni az ő kinyilatkoztatását (mert az ilyennek sosem véleménye van, ő mindig kinyilatkoztat), mint saját belső morális iránytűnkre hallgatni, könnyebb hinni benne, mint magunkban, külön-külön és együtt.

Persze ilyen esetben a demokrácia is megéri a pénzét, végül is, Hitler is egy német köztársaság kancellárjaként kezdte meg a hatalomgyakorlást. Ma már, a XXI. században gyerekesnek és barbárnak hatnak a múlt századi módszerek. Ma már sokkal kifinomultabb minden, egyszersmind aljasabb. Legalábbis Európában és Észak-Amerikában. Régen kényszerből tapsoltak az elnyomónak, ma ugyanezt megteszik jószántukból.

A dolog előbb-utóbb biztosan kifújja magát. Aztán, ha van rá igény, felbukkan újra. Egészen addig, míg végleg le nem mondunk önjelölt ál-krisztusok követéséről.