Unos-untalan hallhatjuk egyes körökből, hogy védjük meg a hagyományos családot. Apa, anya, gyerekek. Milyen szép eszme, milyen magasztos cél. A keresztény erkölcsök hős védelmezői harcba szállnak a förtelmes meleg-ragály ellen. Hiszen ezek alapjaiban fenyegetik a hagyományos családmodellt, aminek eddig fennen ragyogott ékes csillaga.

Vagy mégsem?

Mert végignézve a válási statisztikákon, hallva a sok családon belüli erőszakról, látva a sok diszharmonikus, érzelmileg instabil, lelkileg sérült gyereket, talán nem egészen alaptalan a sejtés, hogy egy ideje már kissé sántít ez a bizonyos hagyományos család. Persze ideálokat lehet gyártani, ahogy mindig is tettük, de manapság tíz családból jó ha egy megfelel ennek az ideálnak. És az sem teljesen, bár ezzel még nem is lenne probléma, hiszen a valóságnak rossz szokása, hogy amúgy sem igazodik mindig az ideálokhoz.

Amikor minden válságban van, miért éppen a család maradna ki ebből a válságból? Konfuciusz szerint az államot alkotó legkisebb egység a család. A romlás mindig itt kezdődik. Ha a család megromlik, megromlik az egész közösség. Az pedig már régen megromlott. Sokféle családmodell létezett már a történelem során, attól függően, hogy milyen kulturális hátterük volt. Poligámia, poliandria, monogámia, próbaházasság, stb. Mindegyiknek megvolt a maga működő korszaka, egészen addig, míg a kulturális miliő, amiben léteztek, nem vált puszta formasággá. Ám abban a pillanatban, ahogy ez bekövetkezett, az egész mintha egy belső rothadásnak indult volna. Valami hasonlót élünk ma.

Nem a melegházasságtól kell félteni a hagyományos családot, hanem önmagától. Attól, hogy önmagát annyira magától értetődőnek veszi, hogy a végén belefullad saját nemtörődömségébe. Szóval jogosan fel lehet tenni a kérdést a keresztényi értékek keresztes vitézeinek, mégis hol van az a család, amit ők annyira védelmeznek?